Két évvel ezelőtt, egy keresztény vezetőknek szervezett nemzetközi találkozóra kaptam meghívást. Sokan voltunk, és őszinte szívvel hallgattuk az előadókat a teremben. Többségünk évtizedek óta szolgál az emberek felé. Este, az egyik életbeszámoló után könnyekre fakadt a társaság. A megbocsátásról beszélt kedves barátunk. Ezek után sorra „tűntek el” az emberek, hogy valamelyik kis zugban telefont markolva – apával, anyával, gyermekkel, régi baráttal – megtegyék azt, amit már réges régen meg kellett volna tenniük. Kiegyenesíteni a görbét, elhordani a halmokat és feltölteni az árkokat… Megtették, és ahogy visszajöttek ezek a „veteránok”, megfiatalodva, szinte táncolva érkeztek vissza az előadóterembe…
(Akkor megdöbbentve ültem köztük, mert valahogy ezt mindig is úgy gondoltam, hogy ez a Jézussal való találkozás után azonnal, gondolkodás nélkül megtörténik mindenkivel, mert hiszen ez a kereszténység alfája.)
Napjaink Magyarországán pont ugyanezt látom. Az elmúlt napokban Daniel Ekechukwut kísértük már az ötödik helyszínre. Itt is központi téma a megbocsátás – meg nem bocsátás. Hogy ez miért és mennyire komoly probléma az abból látható a leginkább, hogy a jelenlévők 90%-a ígéri meg, hogy még az este megteszi azt, amit korábban Németországban láttam…. De jó, hogy megteszik!
Milyen jó lenne, ha körbe futna kishazánkban, mint egy futótűz egy” mozgalom”, hogy megbékélnek egymással az emberek, rendezik egymással a vélt vagy valós sérelmeket. A szívekben helyre tudjon állni a harmónia, a szeretet kapcsolat, mert ez egy óriás lépés a boldogság felé.
Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok.
Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.
Hegyi beszéd – Jézus
arobi
