2006 májusának elején a román szövetség meghívásának eleget téve, ellátogattunk nemzeti konferenciájukra.
A magyar színeket Molnár Miklós és Almádi Róbert képviselte.
Az elindulásunk sem volt már zökkenőmentes: a Citroen combi, amivel indulni szándékoztunk egyszerűen nem akart elindulni, majd nagy nehezen mégis, de akkor meg az indítókulcs kivétele után sem állt le. Nem értettük a dolgot, tudtuk, hogy menni kell – de egyértelmű lett, hogy nem a Citroennel. Átpakoltunk Volkswagen kisbuszba, s útnak indultunk.
A határ magyar oldalán, az ellenőrzést végző határőrök kérték a személyi okmányokat, s majd a gépkocsi okmányait. Románia még nem volt Európai Uniós ország, ezért rendelkeznünk kellett volna egy olyan okmánnyal (céges autóval álltunk a határon), ami feljogosította volna Mikit, hogy átvezesse az autót a másik országba…
Ráadásul 2 tanú, illetve cégvezető aláírására és a cégbélyegzőre. Mindössze egy biankó nyomtatvány állt rendelkezésünkre, s az eltökéltségünk, s két csodálkozó mosoly.
Felvilágosítottak minket, hogy már nekik is hivatalból vissza kell fordítaniuk.
De ekkor jött a fordulat.: Kivette a kezünkből az üres nyomtatványt, s elkezdte kitölteni, majd megkereste a kollégáját, s az lett a másik tanunk.
Szólt, hogy ő elfordul, s írja alá Miki a cégvezető helyett, s átküldött a román oldalra!
Mi megköszöntük Istennek a segítségét, s kértük az Őt, hogy ne fosszon meg ettől minket, az egész hátralévő úton.
Ezek után még körülbelül 10 helyen ellenőrizhettek volna rendőrök, vámosok – de érdekes módon, ahogy a közelükbe kerültünk, azonnal csörgött a mobil telefonjuk, s tovább hessegettek, vizsgálódás helyett.
A Citroenen, amivel indulni szándékoztunk osztrák rendszám volt, biztosan nem tudtuk volna átlépni a határt.
Így vezetett át minket Isten a határon s vissza, s adott lehetőséget, hogy meséljünk az Ő csodálatos tetteiről.
S ajándékba tudtunk adni 4 érdeklődő vámosnak, határőrnek egy-egy könyvet, ami arról beszél, hogy miért is vagyunk a legboldogabb emberek a földön…
