Minden veszteségem a novemberhez kötődik. Elátkozott hónap, mondtam, és addig fejtegettem visszafelé életszőttesemet amíg rájöttem, hol kezdődött az az elhibázott minta, amit aztán folyton ismételtem, pedig láttam, hogy rossz. Legyen vége ennek mondtam, és új mintát kreáltam. Azt mondtam, ha a sorsunkat tényleg mi magunk alakítjuk, akkor a november elveszti misztikus erejét, mert nem lehet erősebb az ismétlés, a veszteség utáni vágy, mint a kötődések és a lelki béke keresése.
November van, hét ágra süt a nap. Ereje, melege bársonyosan simogató. Nézek a fénybe és újra szembe jut az a sok évvel ezelőtti mindenszentek, amikor azt mondtad nekem, soha nem hagysz el. Éppen így ragyogott felettünk a nap, és mi kézen fogva sétáltunk a sírok között. Néztük a sárga, labdafejű krizantémokat, és azt mondtad, ez nem a halottak ünnepe, ez a feltámadás, és lehet, ilyen a mennyország. Örök napfény, örök csend. Megijedtem a szavaidtól, nem akarok örök csendet, kiáltottam, és csizmám orrával belerúgtam az avarba. A leveleket felkapta a hirtelen feltámadó szél, repültek, szálltak a súlytalan légben. Rossz kedvem lett, hazafelé alig szóltunk, mintha csak éreztük volna, szavainknak éppen annyi súlya van, mint azoknak az elszáradt, halott faleveleknek, amiket elrepített a szél…
Egyedül maradtam, és már nem félek a csendtől, nem félek a novembertől. Csizmám orrával nem rúgom szét a száraz avart, nem játszótársam már a szél. Labdafejű krizantémot viszek a sírodra, és ujjammal írom a fejfádra, ma van a feltámadás.
Henglár Gertrúd
