Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg… Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény…
Annyiszor zártam már ki és be én.
Eleinte csak halkan kopogott,
beosont és csendben hallgatott
egy-egy bűn vagy egy-egy gondolat,
de minél többször járta az utat
annál követelőbb lett, s szertelen,
vad indulattal uralkodni akart a szívemen.
S mindig kisebb volt az erő mely ellenállt,
s bent mindig nagyobb, s nagyobb térre talált
és én engedelmes alázatosságban
megnyugodtam e rút rabszolgaságban.
Mindig kinyitottam a szívem ajtaját.
De egyszer jött a Mester és megnézte a zárt
és megkérdezte utálom-e a bűnt?
Nekem ez nagyon különösnek tűnt,
hiszen a zsarnokot mindenki utálja,
s megszabadulni ez a leghőbb vágya!
„Gyermekem ne toljad félre a zárt!”
Többet nem kérdezett, nem beszélt, nem várt.
Sietett tovább szíveket vizsgálni,
nem volt hajlandó a szívemnél megállni.
Az ajtóra toltam a kopott reteszt.
Ekkor látta, hogy az egy kis kereszt,
mely tündökölni kezdett fényesen.
De felcsattant a koppanás élesen,
s eltűnt lassan, tompulva a fény.
Ijedten, félénken bújtam meg én.
Vajon mi lesz? A dörömbölés erősödött,
s kint valaki dühösen felnyögött:
„Mi ez? Nyissad ki hát az ajtót rögtön!
Nem lehet a szíved bezárt börtön.
A vágy van itt, a régi jó barát!”
Hallgatok. Nem tárom fel szívem ajtaját.
Az mind dühösebben dörömbölni kezd,
s én félőszívvel nézem a reteszt.
Az meg újból lassan fényleni kezd és én
nagy űrt érzek a szívem belsején.
Most először! Ez vajon mi lehet?
Imára kulcsolom lassan a kezemet.
A dörömbölés vadul erősödik,
a szenvedély az, mely most kinn küszködik
a fénylő, ragyogó retesz erejével
és próbálkoznak most már kettesével.
Majd jönnek sorba: jön az élvezet,
a harag, a bírvágy, és a gyűlölet,
a káröröm, a düh, az indulat,
a féltékenység, a rossz hangulat,
az étvágy, a pénz, a szórakozás,
az irigység, a bú, az unatkozás…
S ki tudná felsorolni mind a tarka sort,
mely kopog, dörömböl és az ajtóra ront,
szüntelen agressziv kitartással,
s beszél, kiabál lázas unszolással.
Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény,
annyiszor zártam ki és be én.
Magam sem hittem, a retesz ellenáll,
s a bűn odakinn már hiába kiabál.
Bízni kezdek a fénylő reteszben,
a Jézustól nyert csodás keresztben!
A szívemben érzett hatalmas űr kiált
és felfokozza a halkan szőtt imát.
Zsolozsma száll fel az egek Urához.
A bűn odakinn már hiába kiáltoz.
A retesz fénylik, ragyog, tündököl!
De ím, nem is dörömböl már a bűn-ököl.
Mély csend lett, áhítatos szent magány.
Ilyen a menny előcsarnoka talán?
Egyszer csak halk nesz kopogása kél,
valaki, szegény bebocsátást kér.
A zár most még inkább tündökölni kezd
és egy láthatatlan kéz eltolja a reteszt.
Bátor lélekkel az ajtóhoz megyek.
Kitárom! – S mit látok? Hatalmas egek!
Egy fényes sor vonul be csendesen.
Egyiket másikat fel is ismerem.
Ez itt a béke, ez a nyugalom,
Itt jön a derű és az irgalom,
a hűség, a jóság és a szeretet,
vigasztalás mely szárít könnyeket,
szelídség, alázat, kitartás, tűrés,
könyörület és egymást megbecsülés
Ó mily sor! S ezt nélkülöztem én?
De ím a sor leges-legvégén
jön maga az Úr a drága Mester,
egy fénylő ragyogó szent keresztel.
Akkor látom, hogy az az én keresztem,
s az ajtón őt is csendben beeresztem.
Ekkor betelt a szívem minden kis zuga,
S most már bent marad az Ég és Föld Ura.
Bajor László
